Bizonytalanság? Kontrollvesztés?

Van ráhatásod a dolgokra!

Emlékszem gyerekkoromban, amikor valami nem úgy alakult, ahogy vártam, akkor mindig egy semmihez sem hasonlítható belső feszültséget éreztem. Tehetetlenséget, talán dühöt is, és azt, hogy nincsen ráhatásom a dolgokra.

Később talán tudattalanul, de mégis igyekeztem mindent úgy alakítani, hogy ilyen ne fordulhasson elő.

De hát persze, hogy előfordult!

Leginkább tehetetlennek akkor éreztem magam, amikor elvesztettem az édesapámat. Ez egyszer február végén történt.

El sem tudtam képzelni, hogy a világ hogy fog működni úgy, hogy ő nincs benne. Valami olyasmit képzeltem, hogy egészen biztosan minden megáll. Valójában csak én álltam meg…

Aztán egyik nap gyalog mentem haza a munkahelyemről. Március vége volt, szép napsütés, egy csomó bokor, fa kivirágzott. Ahogy élveztem az illatokat, egyre jobban megragadta a figyelmemet a virágok csodálatos látványa. Rácsodálkoztam, hogy-hogy kivirágzott minden? Hiszen észre sem vettem, hogy a növények elkezdtek hajtani. És mindjárt ott volt a válasz is, a közhely: az élet megy tovább. De ott volt a felismerés, hogy bármi is történik, minden újjászületik. Akármennyire is ragaszkodtam a veszteségem okozta fájdalomhoz, minden új megvilágításba került.

Most az egész világ hasonló veszteséget él. A régi minták elindultak “ kifelé”.

Ha azon rágódunk, hogy miért is történt ez,�azon rágódunk, hogy meddig tart, mi lesz utána, akkor a félelmeink eluralkodnak, és képtelenek leszünk a jelenben megoldani a problémát.

Egyre bizonytalanabbnak látjuk a jelent és ebből következően a jövőt is.�Sokunkban ez szorongást, pánikszerű megéléseket okozhat.

Pszichológiai kutatások szerint�a bizonytalanságtól való félelem minden félelmek alapja, és minden más ebben gyökerezik.

Márpedig bizonytalanságból most van bőven. Egy eddig ismeretlen vírus dönti le éppen a világot.

Az elme pedig pörgeti a képeket, de hiába, mert nem tudja, hogy mi a valódi kiút. Elkezd félni, mert nem tudja, hogy mivel tudna hatni az eseményekre. Ha van is ötlete, akkor sem tudja, hogy mi lesz a valódi kimenetel, vagyis bizonytalanságban van, mert elveszítette a kontrollt. Ahhoz van szokva, hogy mindent kontrollálni kell, hogy minden kiszámítható legyen.

Ha most ebből a bizonytalanság gyökerű félelemből kezdünk egy jövőt tervezni, akkor elképzelhető, hogy félsikereink lesznek.

Újra idézve a kanadai Reginai Egyetem pszichológusait a krónikussá váló aggodalom neurológiai szinten is érezteti hatását. Azok a gondolatok, amelyek újra és újra visszatérnek, az idegsejtek közötti kapcsolatok megerősödését eredményezik. Márpedig a megerősödött kapcsolatokkal rendelkező neuronok sokkal gyakrabban aktiválódnak együtt, így végeredményben az aggodalom egyre erősödik.

Ezt egy kicsit spirituálisabban úgy mondanám, hogy amire fókuszáljuk a figyelmünket, annak adunk energiát. Vagyis ha negatív gondolatokkal, negatív végkifejlettel gondolunk a jelenlegi helyzetre, akkor azt teremtjük meg.

Merjük elengedni a kontrollt, és észrevenni, hogy megint virágba borult a természet üzenve ezzel a megújulást.

Legyünk képesek rugalmasan alkalmazkodni az új helyzethez. Legyen ez akár egy otthoni munka, home office, a családdal töltött több idő, vagy segítségnyújtás más embereknek… Találjunk olyan dolgokat, ami feltölt. Másrészt vegyük észre, hogy van ráhatásunk a dolgokra. Pl. figyelünk az egészségügyi előírásokra, betartjuk a szabályokat. De legfőképp figyelünk magunkra… merjük észrevenni és megélni a jelent. /az előbb említett pszichológiai álláspont szerint is ez az egyetlen gyógymód/

Utólag én is rájöttem, hogy apukám utolsó 12 hete jobban összehozta a családot, olyan érzelmeket éltünk, amit már egy ideje nem. Sok minden�felszabadult bennünk.

Mert meg tudtuk élni a pillanatokat annak minden fájdalmával és örömével.

Egy kicsit személyesre sikerült ez az írás, ezért elnézést. De ez az emlék azt üzente számomra, hogy ne szégyelld , ha bizonytalannak érzed most magad, ha szorongsz a jövőd miatt, csak ne ragadj bele, és akkor meglesz a kiút.

V. Katalin